Az óvodai sarokban állásra, az iskolai körmösökre, tenyeresekre emlékszel még?

Hirdetés

Hatvanas-hetvenes években még teljesen más világ volt az óvodákban, iskolákban. Ugyan elvileg tilos volt kezet emelni a gyerekre, azonban ezt nem tartották be, és a szülők sem problémáztak rajta, ha a gyerek kapott egy nyaklevest, vagy mondjuk 10 percig a feje felett kellett tartania megpakolt táskáját azért, mert elkésett. Sőt, úgy voltak vele, hogy jól tette a tanár, és ha panaszkodni mertünk, akkor jöhetett az otthoni büntetés is. Úgyhogy a legtöbb iskolai esetről a szülők nem is szereztek tudomást, a gyerekek inkább elhallgatták.

Ha valaki beszélgetett az óvodában – persze nem csak úgy simán, hanem kitartóan, többször figyelmeztetés ellenére is – akkor megkaphatta azt, hogy a kezét hátrakötötték a szék mögé, a száját meg bekötötték. Ezzel végül is betartották azt, hogy ütni nem lehet a gyereket. A sarokba állítás mindennapos dolog volt, a térdepeltetés már ennek egy következő fokozata volt. Ha közben nézelődött a gyerek, vagy netán beszélgetett, akkor akár időtlen-időkig ott maradhatott. Sokszor az vetett véget az egésznek, hogy elsírta magát a gyerkőc, az óvónő meg odahívta magához, és rákérdezett, hogy mit kell ilyenkor csinálni? – a gyerek meg persze készen volt a válasszal azonnal: Bocsánatot kérni, és megígérni, hogy többet nem lesz rossz…

Hirdetés

Ha valaki túl eleven volt, akkor akár órák hosszat az óvónők mellett ülhetett a padon, és kimaradt minden játékból.

Az iskolában már másabb volt a helyzet, ott előfordult néha ténylegesen is fizikai erőszak.

Itt is a legkisebb büntetés a sarokba állítás volt.

Ha nem bírt a nebulóval a tanár, sokat kotyogott, többszöri rászólás után is folytatta a huncutságot, akkor nagy eséllyel kiküldték az óráról – ha a tanár egyébként a békés fajtából való volt. Ha nem, akkor “megszívta”, jöhetett itt is a térdepelés.

Mindennapos fegyelmezési módszer volt ekkoriban a hátra tett kézzel ülés. Ez nem büntetés volt, egyszerűen az izgés-mozgást megelőzendő találták ki.

Ha valaki nem tanult, lusta volt, és fegyelmezetlen, akkor sokszor külön padba ültették. Ez volt a szamárpad. Ehhez nem kellett túl nagy dolgot csinálni, elég volt, ha nem igazán jöttél ki a tanárral, vagy valamiért unszimpatikus voltál neki. Jó módszer volt tőle az osztályból való kiközösítésre, a megbélyegzésre.

Ekkoriban még nem volt olyan, hogy tilos a kollektív büntetés. Ha az osztály egy része nem úgy dolgozott órán, vagy szünetben nem úgy viselkedett, ahogy a tanár szerint elvárható lett volna, akkor jött a beírás, akár egyszerre mindenkinek. Volt olyan, mikor a csemetékkel íratták be az ellenőrzőbe, hogy aznap “kifogásolhatóan” viselkedtek.

Ha játékot, vagy nem megengedett tárgyat vittél az iskolába, szinte biztos volt, hogy legközelebb majd csak évzáró után láthattad, mert “ideiglenes jelleggel” elkobozták tőled.

Hirdetés

Ha már több beírásod volt, amit szaktanártól kaphattál, akkor jött az osztályfőnöki. Ilyenkor már általában felhívták a szülőt is. No nem telefonon, akkor még a legtöbb családnak olyan nem volt, hanem anyukának, vagy apukának illett megjelenni az iskolában, és elbeszélgetni az ofővel…

Ha ebből sem tanultál, akkor a következő lépés az igazgatói volt, ezzel már nem volt érdemes játszani, mert könnyen eltanácsolhatták az iskolából a nebulót.

Ezek inkább fegyelmezési módszerek voltak, de bővelkedett a kor nem igazán jó emlékű büntetésekben is.

Itt se nagyon válogattak a tanárok, ha úgy adódott akár az egész osztály körmöst vagy tenyerest kapott. Ha elkaptad a kezed, annál rosszabb volt, kaptál még egyet.

Pofon, de minimum legyintés mindennaposnak számított. De volt olyan tanár, pontosabban tanárnő, aki nem fogta vissza magát, rendesen odacserdített a gyereknek, amelyik épp olyat tett, ami neki nem tetszett. Kedvvel használtak épp kézben lévő tárgyakat megdobáshoz, kiválóan céloztak, nyilván volt benne gyakorlatuk. Volt olyan tanár, amelyik a tanári asztaltól a hátsó padba krétával hibátlanul célzott. De használtak e célra akár kulcs csomót is, tollat, vagy könyvet, ami éppen kezük ügyébe került.

Aztán ha hosszú volt a hajad, felkínálta magát valósággal, ha valami rosszat tettél – biztos hogy megráncigálta valamelyik pedagógus. Mint ahogy a füledet is.

Az igazsághoz tartozik, hogy azoknál a tanároknál, akiknek az óráit szerettük – nem volt szükség fegyelmezésre, mert örültünk, ha részt vehettünk az óráin. Tőle nem féltünk, de tiszteltük. Amelyik veréssel fegyelmezett attól féltünk, és nem tiszteltük. Nem őt tiszteltük, hanem a vonalzót, a pálcát, vagy bármit amivel verekedett.

Hirdetés

Volt olyan tanítónk, aki első osztályban a padok között kergetett egy gyereket átmászva utána a hátsó üres padokon is. Mai napig él bennem az emlék, és mai napig csodálkozok rajta, hogy egy tanár ilyet hogy tehet. De tehetett. Akkor még igen.

És persze nem csak testi fenyítések voltak, hanem alázások is. Hányszor lehetett hallani, hogy hosszú haj, rövid ész. Vagy ha valakire rászállt egyik-másik tanár, akkor heteken keresztül képes volt egrecírozni a táblánál, direkt belekavarva a feladatba a gyerkőcöt. Hisz egy-két eset után már a táblához kimenni is félt, mert tudta, hogy mi jön, nem kellett sok hozzá, hogy képtelen legyen akár megszólalni is. Ha nem tudtál valamit, könnyen szemedbe mondták, hogy menjél kapálni…

Ma nincsenek ilyen fegyelmezési módszerek – szerencsére. Sajnos valójában fegyelmezési lehetőségek sincsenek, vagy amik vannak, sok esetben használhatatlanok. Mint régen is, egy osztályfőnöki, vagy szaktanári senkit nem hat meg, ha egy gyereket kiküldenek óráról akkor annak igazából örül, addig is chat-elhet egyet. A kiabálás a tanároktól mindennapos, de igazából csak azért, hogy az egyfolytában kotyogó, traccsoló, bandázó osztályt túl tudja harsogni.

Arról pedig, hogy a diákok nem tisztelik a tanárt részint a szülők, másik részről pedig maguk a tanárok tehetnek.

Mert a világ egy szemet sem változott: A jó tanárra most is figyelnek…

Forrás: retrograd2018.blogspot.com

Hirdetés

Hozzászólások: