Azt hitte, csak egy idegbecsípődés – 15 perc múlva lebénult mindkét lába

A régi élete tele volt kalandokkal annak a nőnek, aki 66 évesen még mindig teljes munkaidőben terapeutaként dolgozott. A párjával klasszikus motoros túrákkal járták az országot, és a lakóautóval nyaralás közben kirándultak a vidéken.

Egy reggelen azonban minden megváltozott.

“Amikor felébredtem, észrevettem egy kis fájdalmas, zsibbadt pontot a csípőmön, amit eredetileg idegbecsípődésnek véltem, ami idővel magától megoldódik. Megmosakodtam, felöltöztem, és éppen folytatni akartam a munkát, de hirtelen furcsa bizsergést éreztem, amely végigfutott a lábamon, és úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha leülök a kanapéra, és megvárom, amíg elmúlik.

Körülbelül 15 perc múlva megpróbáltam felállni, de egyik lábamban sem éreztem semmit, és nem tudtam súlyt helyezni rájuk.

Csak akkor kezdtem megérteni a helyzet súlyosságát, amikor a kanapémon elterülve telefonáltam a háziorvosomnak, és azt mondták, hogy kórházba kell mennem. Mielőtt észbe kaptam volna, már be is emeltek a mentőautó hátuljába.

A következő öt napban két MRI-vizsgálaton, egy CT-vizsgálaton, különböző röntgenfelvételeken, két lumbálpunkción és számtalan vérvizsgálaton estem át, míg végül Transverse Myelitis-t diagnosztizáltak – egy ritka neurológiai betegséget, amelyet a gerincvelő körüli gyulladás okoz.

Miután némi kutatást végeztem, rájöttem, milyen súlyos ez a diagnózis, hiszen az emberek csupán egyharmada gyógyul meg teljesen, a többiek pedig valamilyen fogyatékossággal maradnak.

Háromnapos kúrát kaptam nagy erejű intravénás szteroidokkal a gyulladás csökkentésére, és gyógyszereket az idegfájdalom kezelésére, ami segített abban, hogy visszanyerjem a lábujjaim mozgását, de még mindig képtelen voltam felállni.

Az a kérdés, hogy vajon valaha is visszanyerhetem-e a lábam használatát, depresszióssá tett. Nem tudtam, hogy valaha is haza tudok-e menni, vagy hogy a diagnózis milyen hatással lesz a párommal való kapcsolatomra. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy nem lenne igazságos vele szemben, ha súlyosan fogyatékos maradnék.

Sokat sírtam, azon gondolkodtam, hogy vajon az állapotom végül rosszabbodni fog-e, és végleg ágyhoz kötött leszek-e, vagy kerekesszékes leszek, és ki kell-e költöznöm a kis házikóból, amelyet otthonomnak neveztem.

Végül felkerestem egy fizioterapeutát a kórházban, és néhány hét tréning után nagyon rövid időre fel tudtam állni egy olyan eszköz segítségével, amelyet arra terveztek, hogy segítse az ülő helyzetből való felállást.

Annak ellenére, hogy csak néhány másodpercig tudtam egyenesen maradni, az este hátralévő részében sírtam a boldogságtól, mert tudtam, hogy innentől kezdve minden nap erősebb leszek.

Mindkét lábamban és a talpamban állandó idegfájdalmam volt és van. A jobb sarkam is elvesztette az érzékelését, ami megnehezítette az egyensúlyozást.

A járás újratanulása fárasztó volt, mivel nagy erőfeszítéssel járt. Azonban már néhány lépés megtétele is óriási előrelépésnek tűnt, és minden egyes lépéssel elhatároztam, hogy erre építek, és minden nap többet fogok tenni.

Másnap folytattam, és néhány lépést tettem az ágyam körül a kórteremben, majd másnap sétáltam az ablakhoz és vissza – mire észbe kaptam, már több mint 200 métert sétáltam, végig a folyosón és vissza, minden nap egyre messzebbre jutva.

A hazaengedésem napja volt életem legszebb napja – miután közel négy hónapot töltöttem a kórházban, alig vártam, hogy hazamehessek. Továbbra is a kerekesszékemet használtam, de rendeltem egy összecsukható futópadot, hogy otthon is használhassam, és így folytathassam a gyógyulást, és visszanyerjem a járásképességembe vetett bizalmamat.

Megtanultam, hogy az ismétlődő testmozgás helyrehozhatja az idegkárosodást, és eddig minden rendben van! Most, közel két év elteltével, már képes vagyok sétálni a szupermarketben, hogy bevásároljak, és a görcsök és az idegfájdalom fokozatosan csökken.

Eddig a legtávolabb 1,5 mérföldet sétáltam a sétapálcámmal a falu körül, ahol lakom. Ez egy órába telt, egy olyan séta, ami korábban fele ennyi időbe telt. Kimerültem.

Azonban minden egyes alkalommal, amikor sétálok, úgy érzem, hogy ez egy újabb lépés a gyógyulás felé.

Tagadhatatlan, hogy az életem teljesen megváltozott. Nem tudok többé sétálni a természetben, vagy hosszú hétvégéket tölteni a lakóautómmal. Most már a kerekesszékemből kell koncerteket néznem, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat és ne essek el, és a lábam állandó görcsei miatt esténként nehezen tudok pihenni.

'It was only when I lay sprawled across my sofa on the phone to my GP and they said I needed to go to hospital that I began to understand the severity of the situation.

'Before I knew it, I was lifted into the back of an ambulance.'https://t.co/Wm4uY7Q25s

— Platform by Metro.co.uk (@MetroOpinion) April 16, 2023

VIA