Egy 16 éves lány, aki az első csók után tudta, ez a fiú lesz a férje, és hitte, hogy boldogan élnek majd, míg meg nem halnak.

Mariann és Béla – Kép: Kosztin Emese

Egy 16 éves lány, aki az első csók után tudta, ez a fiú lesz a férje, és hitte, hogy boldogan élnek majd, míg meg nem halnak. Ám a hite hamar szétfoszlott, és a kérdések évekig visszhangzottak a fejében: miért pont ők, miért velük történik, miért kell így lennie? Egy 25 éves házasság története, amelynek hősei nyíltan és szeretetből osztották meg velünk azt is, amit a saját hibájukból tanultak meg. Szerelmük története 1990-ben kezdődik…

Béla: Mindketten 1974-ben születtünk, két, egymástól távoli kis faluban. A középiskolai évek alatt, 16 évesen ismertük meg egymást, amikor még kollégisták voltunk. Egy iskolai buliban láttam meg őt, ahol azonnal felfigyeltem rá, megtetszett, de nem úgy, mint bármelyik másik szép lány. Amikor ránéztem, annyit éreztem, hogy: AZTA, HÚ! (nevet)

Annyira szép volt, hogy esélytelennek gondoltam magam, megszólítani sem mertem.

Mariann: Ezt még sosem mondtad! (mosolyog) Most már értem, miért nekem kellett kezdeményezni!

Béla: Második alkalommal sem léptem, csak néztem őt. Bizonyára elég feltűnően, mert odajött hozzám Mariann barátnője, aki lazán közölte, hogy „szeretne megismerni téged a barátnőm!” Nem vagyok rá büszke, de azt válaszoltam, hogy rendben, akkor jöjjön ide. Gyerekesen viselkedtem, de zavarban voltam.

Mariann: Odamentem. Kiderült, nem hiába vonzottuk egymást, pár perc alatt összhang volt köztünk. Tényleg vannak olyan találkozások, amikor úgy érzed, valahonnan már ismeritek egymást…

Béla: Majd egy kicsapongó korszak vette kezdetét, mert ugye kamaszként nem számít más, csak a haverok és az élet féktelen megélése. A diákszerelem szakítással végződött, majd pár hónap múlva furcsa „véletlenek” sodortak minket újra össze.

Mariann: Én rendkívül naiv kislány voltam. Amint elcsattant az első csók, azt gondoltam, hogy jó, nekem ő lesz a férjem, a gyerekeim apja. Nem láttam mást, csak őt és a boldog életet, ami mellette rám vár. Hittem, hogy vele nekem minden jó és könnyű lesz. Boldogan élünk, míg meg nem halunk. Elvégre ha szerelem van, akkor minden van – mi rossz történhet?

De az élet olyan nehézségek elé állított minket, amiket ha 17 éves kislányként előre látok, azt hiszem, soha nem indulok el az utunkon. Mert minden volt, csak könnyű nem… (szomorúan mosolyog)

Béla: Közel laktunk a Tisza-parthoz, ahova minden hétvégén lementünk a barátokkal fürödni. Majd a szakítás után nyolc hónappal ismét feltűnt nekem a parton egy szép, göndör hajú lány… Kétszer beleszeretni ugyanabba… (nevet) Mariannék voltak, sátraztak. Ekkor mindkettőnknek volt kapcsolata, de nekem még csak kibontakozóban.

Mariann: Amikor megláttam őt a Tisza-parton, éreztem, hazugságban tartom magamat és a jelenlegi barátomat is, mert még mindig Bélát szeretem. A barátomban is őt kerestem.

Béla: Rögtön odamentem hozzá, örültem, hogy látom. Nem gondolkodtam tovább. Nem érdekelt, hogy túl fiatal vagyok vagy sem, vagy hogy kit bántok meg. Féltem, ha most nem lépek, valami fontosat veszítek el. A férfiaknak is vannak megérzéseik. (nevet) A Tisza-parti váratlan találkozás óta, vagyis 18 éves korunktól együtt vagyunk, kisebb-nagyobb távolságokkal. Mert voltak és lesznek is távolságok, lelkileg és fizikailag is. 1992-ben szereltem le a katonaságtól, egy év múlva megkértem a kezét. A katonaság alatt fogalmazódott meg bennem, hogy ő lesz a feleségem. Érdekes, hogy mikor dönt úgy egy férfi, hogy igen, megkérem ennek a nőnek a kezét…

 Mariann és Béla

Azt éreztem, számíthatok rá, törődik velem és elfogad – egyszerűen jó vele. Lehet, hogy hihetetlen, de mi nagyon sokáig csak csókolóztunk és simogattuk egymást, szorosabb testi kontaktus hosszú ideig nem volt köztünk. Tetszett nekem, hogy nem adja magát könnyen. Megtanultam tisztelni és értékelni. Bár bevallom, egy idő után mondtam neki, hogy nekem ez már kevés. Erre ő azt felelte, ha kevés és nem tudsz várni, keress mást!

Mariann:

Az én testem, az én szentélyem, ami csak azé lehet, akinek én tényleg szeretettel oda tudom adni.

Nem akarunk álszentek lenni, nem vártuk meg az esküvőt, de azt igen, hogy tényleg szeretetből, mélységből történjen meg a dolog, ne csak testi vágyból – pedig nagyon erős vonzalom volt és van köztünk. Soha nem adtam oda magam másnak, csak neki. (mosolyog) Néha viccelnek is velem a közös barátok, hogy jól elrontottam. (nevet)

Béla: A vonzalom erős kapocs, főleg akkor, ha valakinek nemcsak a teste, hanem a lelke is vonz, ilyet nehéz találni. Hatalmas dolog volt a számomra a tartása, a határozottsága, majd az odaadása. Ma is elvárja egyébként, hogy udvaroljak, pedig én nem vagyok egy romantikus alkat, nem jut eszembe virágot vinni, nem jutnak eszembe az évfordulók, az ünnepnapok. Tudatosan kell odafigyelnem, mert tudom, hogy örömet szerzek vele.

Mariann: De még mekkorát! (mosolyog) A szüleimnek dísznövény-kertészetük volt, és az esküvő után ebben a családi vállalkozásban kezdtünk el dolgozni. A második gyerekünk születése után Béla külföldön kapott állást. 14 évig ingázott Budapest és Németország között. Nekünk ez nagyon nehezen ment, főleg nekem. Ő ezt másképp látja, sokáig nem jutottunk egyetértésre ezen a téren. Én 14 évig mindennap, megállás nélkül rohantam. A háztartás, a munkám, a gyerekek, a családi vállalkozás… Eltávolodtunk egymástól. Kevés volt, hogy ő ott, én itthon epekedek érte. Tudtam, hogy ami fáj, azt nem szabad erőltetni. Úgy éreztem és azt hittem, hogy ő már nem akarja ezt az egészet, azért nem dönt. 14 évig bírtam, hogy csak félig van jelen.

Béla:

Saját hibánkból tanultuk meg, hogy nagyon sokáig a szüleinknek akartunk megfelelni. 45 évesen nyílt ki a szemünk: te jó ég, a saját életünket éljük? Amikor kimondta, hogy elég, azonnal hazajöttem.

Mariann: Előbb kellett volna meghúznom a határokat. (nevet) De nem akartam én dönteni helyetted. Az évek alatt azt is megtanultuk, hogy ne felejtsünk el férjnek és feleségnek lenni. Amikor megszülettek a gyerekek, én hajlamos voltam csak velük foglalkozni, száz százalékig anya voltam. Minden figyelmemet nekik adtam, Béla pedig a munkájának szentelte magát, hogy minél jobban és könnyebben tudja eltartani a családot. Nem volt jó irány, nem ez volt a megfelelő családkép. Bármikor belecsúszhatunk a monotonitásba, ha hagyjuk.

Béla: A legfájdalmasabb időszakok mégsem ezek voltak… A harmadik gyerekünk két és fél évesen meghalt.

Mariann: Ha most nem te ülnél itt velünk szemben, lehet, hogy el se tudnám mondani.

Utána olyan mélyre zuhantam, amilyen mélyre csak egy ember kerülhet. Élő halottnak éreztem magam. Segítséggel tudtam csak kijönni a fájdalomból és elengedni a kérdéseket, hogy miért pont velünk, miért pont ő, miért, miért, miért…

Éveken keresztül minden áldott reggel fájdalommal, súllyal a szívemben keltem és feküdtem le, sokszor még ma is, de a hitem megerősödött és megtartott.

Béla: (meghatódik) Később a velünk történtek miatt létrehoztunk egy elsősegélynyújtó tanfolyamot. Az évek során átélt fájdalmak, örömök megváltoztattak, a lehető legerősebb kapoccsal fűznek össze minket. Amikor baj volt, mindent feladva, az összes erőmet, ami csak létezett bennem, oda akartam adni neki. Persze könnyebb lett volna elmenni, mást választani, egy másik úton újrakezdeni, mint végignézni az ő szenvedését. Ilyenkor ki kell állnod a próbát a csapatodért, kettőtökért. Sok minden van mögöttünk, rengeteget beszélgettünk.

Kép: Kosztin Emese

Mariann: Évekkel később a 28. hétre született meg a negyedik gyerekünk. Most már nyolcéves, egészséges, energikus, csodálatos. (mosolyog) Kívül-belül átalakultunk, és ez jó. Béla mindig kishitű volt, pedig én látom és mondom is neki, hogy ő sokkal több, mint amit hisz magáról. (megfogja a kezét) Talán most kezdi elhinni nekem, 26 év házasság után, hogy klassz férfi, férj. A szemléletmódja, hozzáállása az élethez teljesen más lett. Figyel rá, hogy ne annyi legyen az élet, hogy reggel elmegy dolgozni, hazajön, kötelező teendők, pénzkeresés, hanem odafigyel az apró örömökre, gesztusokra, tervez, mer belekezdeni új dolgokba. Most például egy 40 éveseknek szóló modelltanfolyamon is részt vett. (mosolyog) Húzzuk egymást felfelé, és biztatjuk a másikat!

Ki más biztatna minket, ha nem mi egymást?

Béla: És minden este írunk hálanaplót! Igaz, én nemcsak azt írom le, amit megköszönök, amiért hálás vagyok, hanem célokat is, hogy mit szeretnék elérni, mik a közös vágyaink.

Mariann: Egyik kollégája Pozitív Bélának hívta őt! (nevet)

Béla: Tudod, én nagyon büszke vagyok rád, és lehet, ezt még sosem mondtam neked, de mélyen voltunk, olyan mélyen, hogy nem tudtam, mi lesz veled, velünk – és te mégis képes voltál felfelé szárnyalni és még biztatni engem is. Felnézek rád. Hiszem, hogy a nőkben hatalmas erő és egyben gyengédség él.

Mariann: A szerelem után nemcsak a szeretet marad, hanem egy olyan érzés is, hogy mi ketten egységet alkotunk, mert bárhol légy, azt érzem, hozzád tartozom. (mosolyog)

Forrás: kepmas.hu