Egy kockacukor, ami megállíthatta volna a járványt – de először nemet mondtak rá

A vakcina, amit nem akartak – aztán az egész világ használta

Az 1950-es években a gyermekbénulás az egyik legrettegettebb betegség volt a világon. A vírus főként gyerekeket támadott meg, sok esetben bénulást okozott, súlyosabb esetben pedig halálhoz vezetett. A nyári hónapok különösen veszélyesnek számítottak, ilyenkor a fertőzések száma megugrott, és családok ezrei éltek állandó félelemben.

Ebben az időszakban jelent meg Albert Sabin, aki teljesen más megközelítéssel kezdte el vizsgálni a vírust. Arra jutott, hogy a fertőzés a bélrendszerben indul el, ezért ha ott sikerül megállítani, a betegség nem tud továbbterjedni a szervezetben. Ez vezetett ahhoz az ötlethez, hogy egy szájon át adható vakcinát kell kifejleszteni.

Miközben Jonas Salk már sikeresen létrehozott egy injekcióval beadott vakcinát, Sabin egy élő, de legyengített vírust tartalmazó megoldáson dolgozott. Ez a változat nemcsak védelmet adott, hanem képes volt megakadályozni a vírus terjedését is.

A két vakcina között fontos különbségek voltak. A Salk-féle oltás biztonságos volt, de tűt, orvost és megfelelő körülményeket igényelt. Sabin megoldása ezzel szemben egyszerűen, akár egy kockacukorra cseppentve is beadható volt, ami hatalmas előnyt jelentett tömeges oltásoknál.

Ennek ellenére az Egyesült Államokban kezdetben nem támogatták Sabin fejlesztését. A Salk-vakcina már elérhető volt, a gyógyszergyárak gyártották, és a rendszer működött. Nem akartak kockáztatni egy új módszerrel.

Ekkor lépett közbe a Szovjetunió. A hidegháború idején, amikor a két nagyhatalom politikailag szemben állt egymással, a szovjet orvosok Sabinhoz fordultak segítségért. A járvány ott is súlyos volt, és a Salk-vakcina alkalmazása nehézkesnek bizonyult a hiányzó infrastruktúra miatt.

Sabin elfogadta a felkérést. Átadta a vakcina törzseit, és személyesen is részt vett a program elindításában. 1959-ben a Szovjetunióban több mint 10 millió gyermeket oltottak be, a következő évben pedig további 77 milliót.

Az eredmények egyértelműek voltak: a fertőzések száma drasztikusan visszaesett. A nemzetközi szakmai szervezetek, köztük a WHO is megerősítették az adatokat, és a Sabin-vakcina hatékonyságát.

1960-ban az Egyesült Államokban is megkezdődtek a tesztek. Az úgynevezett „Sabin-vasárnapok” során családok milliói vettek részt az oltási kampányban. Gyerekek kapták meg a vakcinát egy kockacukorra cseppentve, fájdalommentesen, egyszerűen.

1961-re a szájon át adható vakcinát hivatalosan is engedélyezték. Néhány éven belül világszerte elterjedt, és sok helyen felváltotta a korábbi megoldásokat. Az egyszerű beadás miatt olyan területekre is eljutott, ahol korábban nem volt lehetőség tömeges oltásokra.

1988-ban még évente körülbelül 350 ezer gyermekbénulásos esetet regisztráltak világszerte. 2018-ra ez a szám 33-ra csökkent. A vakcinának köszönhetően becslések szerint több százezer halálesetet és milliók bénulását sikerült megelőzni.

A betegséget azóta számos régióból sikerült eltüntetni: Amerikából 1994-ben, Európából 2002-ben, Délkelet-Ázsiából 2014-ben. Ma már csak néhány országban fordul elő rendszeresen.

Albert Sabin nem szabadalmaztatta a vakcináját, és nem keresett rajta pénzt. Amikor erre biztatták, így válaszolt: „Ez az én ajándékom a világ összes gyermekének.” Hasonlóan gondolkodott Jonas Salk is, aki korábban azt mondta: „Az embereké. Lehet szabadalmaztatni a napot?”

Sabin később is folytatta kutatásait, többek között más vírusokkal és betegségekkel kapcsolatban. 1969-ben a Weizmann Tudományos Intézet vezetője lett Izraelben, és nemzetközi elismeréseket is kapott munkájáért.

1986-ban a Szovjetunió a legmagasabb polgári kitüntetésével jutalmazta, ami különös jelentőséggel bírt, hiszen Sabin fiatalon éppen onnan menekült el.

Albert Sabin 86 éves korában hunyt el Washingtonban. Egész életében tudományos munkából élt, és soha nem gazdagodott meg abból a vakcinából, amely emberek millióinak életét mentette meg.