Egy pillanat alatt halt meg – Összeomlott a gyásztól Tvrtko:

Hirdetés

“Vérzik a szívem: nincs többé saját Mikulása Nagybaracskának, a jótékony szegényember végleg elaludt!🖤

Fájdalmas a hír, szombaton végleg elhunyta jóságos szemeit az az EMBER, aki emberségre tanított, és most, halában is arra tanít! A szomorúság mellett is úgy érzem, hogy István bácsi igaz meséjét mindenkinek meg kell ismernie!Ezért teszem közzé soraimat…

Kezdem közös történetünk majdnem legvégén, ennek a szép, gyönyörű tündérmesének szívmelengető tanulságánál. Mindez egy csodálatos történet a fantasztikus emberről, aki az utolsó forintjaival is másokat akart segíteni.

2015 áprilisát mutatta a naptár. Verőfényes, szikrázó napsütésben érkeztünk Barnabás fiammal a bácskai faluba, Nagybaracskára. Autómban meleg ruha, tartós élelmiszer, zsebemben készpénz, szívemben elszántság. Nekem mindenképpen meg kellett találnom ezt az fantasztikus bácsit. Hogy miért? Mert évek óta olyan nagyszerű emberekről beszéltem, mint amilyen Ő volt! Nekem ezt az EMBERT be kellett mutatnom Magyarországnak!
bajai előadásomra már jóval korábban elfogytak a jegyek, rengetegen zsúfolódtak össze a Bácskai Kultúrpalotában. Az első érkező egy idős, nagy szakállú ember volt, aki láthatóan rossz körülmények között él. Tekintetünk összetalálkozott, odalépett hozzám. Kézfogása erős, tekintete végtelenül lágy, hangja mély bársonyos volt. Elmondta szomorú történetétek egy kicsi szeletét. Megtudtam, hogy balesetben meghalt a fia, ezt nem tudta feldolgozni, hajléktalan lett, a Baja melletti erdőben, majd hajléktalanszállón élt. Néztem az arcát, nem panaszkodott. Mesélt. Már ekkor meghatott, hogy ez az ember eljött hozzám. Megkérdeztem, hogy miért volt rám és az előadásomra kíváncsi?

Hirdetés

A Bibliából idézett, azt mondta, hogy erőt remél és szeretetet. Ekkor zsebéhez nyúlt és egy gyűrött ezrest vett elő belőle. Felém nyújtotta:

“Tudom, hogy magánál jó helyen van és jó célra fordítja majd…”

Levegőhöz is alig jutottam. Megöleltem az idős embert de nem fogadtam el a pénzét:

“Magánál van a legjobb helyen…”-válaszoltam.

Kettőzött erővel mentem fel a színpadra. A vakító lámpák ellenére azonnal kiszúrtam, hogy a nézőtéren hol ül az idős bácsi. Volt egy pillanat, amikor tekintetünk összeakadt, méghozzá akkor, amikor a világ legidiótább diktátoráról beszéltem, aki levágatta az országba látogatók szakállát a határátkelőkön.

“No, bátyám, jól figyeljen, mert nem mostanában jár arra…”- mondtam, miközben ő mosolyogva bólogatott, ahogy a többiek is, akik azonnal ránéztek.

Talán ez volt az a pillanat, amikor a helyi tv operatőre, Csukor Róbert a közönség felé fordult kamerájával. Ez volt a nagy szerencse első nagy pillanata. Az előadás véget ért, a tömegek pedig elindultak felém könyveiket dedikáltatni, vagy egy közös fotóra, ölelésre. Ekkor jött el a szerencse másik pillanata, Sándor Boglárka személyében, aki engem fotózott ugyan, de a sor végén kikukucskált a bácsi… Akit nem láttam többé azon az estén, de hallottam róla…

A helyi főszervező feleségének ugyanis otthagyta az ezresét és vele az üzenetét: ő a forintjait a bajai gyerekeknek küldi…

Összeszorult a szívem, amikor mindezt megtudtam. Amit én nem fogadtam el, Ő azt csak azért is eljuttatta hozzám.

Másnap csapatot toboroztam. Az operatőr kérés nélkül is küldte kikockázott felvételét, ahogy a helyi újságírónő is megtette mindezt a fényképeivel. Sok olyan embertől kaptam képeket, akik aznap este fényképeztek a Bácskai Kultúrpalotában. Reménykedtünk, hogy valahol felfedezzük a felvételeken a bácsit, a jószívű szegényembert.

Volt egy jó minőségű felvétel, amely sokszorosításra alkalmasnak bizonyult. Facebook-oldalamon pedig megtettem a felhívásomat: elhatároztam, hogy felkutatom ezt az embert, és SZÁZSZOR, SŐT, SOK SZÁZSZOR VISZONZOM JÓSÁGÁT!!!

Nekem nincs alapítványom, amit adok, nem írom le az adóból. Mégis, adni akartam, sokat, mert igazából én éreztem végtelen hálát az akkor még ismeretlen idegen iránt. Olyat tett, amit pénzel nehéz viszonozni. Egy nélkülöző az utolsó forintjaival is másra, a gyerekekre gondolt, pedig maga is nélkülözik…

Hirdetés

Elképesztően sok mindenkivel beszéltem. Hívtam polgármestereket, bajai barátaimat, a helyi Rotary Clubot, újságírókat.

24 óra. Ennyi kellett ahhoz, hogy egy bácskai kicsi falu határában rábukkanjanak István bácsira. Hívtam azt a volt polgármestert, aki egykor befogadta. Csak jókat mondott róla. Csakis nagyon jókat…

Megfogadtam, hogy az adomány az enyém, tőlem érkezik, nem kérek mástól semmit, ezért itt az oldalamon arra kértelek Benneteket, hogy keressétek meg a környezetetekben élő csodákat, csodálatos embereket, legyen meg a saját vállalásotok, ahogy az enyém a jószívű szegényember…

Ennek ellenére Szenczy Sándor Barátomnak nem tudtam ellentmondani. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat elnökével korábban megbeszélt reggelimre igyekezvén arra készültem, hogy elmesélem ezt az ISTENI CSODÁT. Erre Sándor két doboz friss élelmiszerrel várt és azt kérdezte:

-Ma mész hozzá?

-Akkor ezt is vidd magaddal…

Szavaim nem voltak, már csak könnyeim. Az öröm könnyei.

Barnabással indultunk útnak. Kisfiamnak részletesen elmeséltem annak a pénteknek a történéseit, azok jelentőségét és azt, hogy ez nem ezer forintról, nem is egymillióról szól, hanem sokkal többről: emberségről, hitről, jóságról.

Nagybaracska kicsi település a Duna bal partján, Bajától délre, Mohácstól keletre. Aprócska utcája mellett nádas, középen el lerobbant, de éppen felújítás alatt lévő házacska. István bácsi háza. A volt polgármester, Király Sándor vette magához az idős embert, ő szerezte a házat is, amelynek jelenleg egyetlen szobája lakható, a többit éppen az idős ember próbálja rendbe szedni. Amikor van egy kis pénze erre költi.

Hatalmas volt az ölelés, amivel várt. Mert már várt. A helyi bolt facebookozó dolgozói ugyanis már hírét vitték az akciómnak. Az idős ember alig akart elengedni, aztán beljebb hívott, a konyhaként is funkcionáló egyetlen szobájába. Az ágyon Váci Mihály kötete, éppen azt olvasta. Meg a Bibliát. Fia halála óta minden nap.

Megtudtam, hogy István cipész-suszter volt, rengeteget dolgozott. Fiát kamion gázolta halálra, ezt sosem tudta feldolgozni. Szerény hajléka előtt kicsi fenyőket gondozott, szám szerint négyet: kettőt a lányairól egyet a feleségéről, egyet a kisfiáról nevezett el. Amikor bepakoltam a több doboznyi “viszonzást”, könnyes lesz a szeme, azt mondta, hogy nem érti, ezt mivel érdemelte ki. Amikor a pénzt átadtam, azt sem tudja, hogy hová tegye.

Megtudtam még, hogy Nagybaracskán Télapó a beceneve, a helyi óvodában, iskolában, sőt, a közeli Garán is ő látta el a Mikulás feladatát december hatodikán.

Az aprócska ház alatt nádas és egy holtág. István stéget szeretett volna oda építeni, meg egy jurtát, ahol gyerekekkel játszhatott volna. Mert Ő nem csak a Mikulás, de a mesélő ember is. A helyiek mesélték, hogy a bajai buszon rendszeresen mesél a gyerekeknek.

-Gyere át a boltba, a lányokhoz. Ők szóltak nekem és mondták, hogy látni szeretnének- kacsintott rám pajkosan.

A boltban sikítás fogadott: “Gyertek, a Télapó meghozta a Vritkót”- hallom hátulról, erre már én is mosolygok. Készültek a közös képek, miközben az eladóktól megtudtam, hogy a “Télapó” a térség legrendesebb embere, a falu Mikulása, akire mindig is nagyon büszkék voltak. Hogy ilyet (is) tett. LEHETNEK IS, SOK GAZDAG MEGIRIGYELHETNÉ A JÓSZÍVŰ SZEGÉNYEMBER EMBERI NAGYSÁGÁT.

Hazavittem a kocsimmal. Öleléssel búcsúztunk. Aztán az idős ember egyszer csak felkiáltott: “Hát majdnem elfelejtettem!!! Gyertek utánam egy perc múlva!”

Hirdetés

Kint vártunk Barnabással, aki hangosan számolt vissza: “60,59,58…22,21,20…3,2,1,0.

Indultunk befelé. Trencsák István szinte egyetlen értékén, az ütött-kopott ágyán fogadott. Mikulás ruhában. Kis szatyorkájából csokinyuszit és csokitojást vett elő. Előző nap vette a fiaimnak. Készült. Barnabás örült, én sírtam. Hulltak az örömkönnyek: ILYEN IS VAN, ILYEN IS LÉTEZIK MAGYARORSZÁGON.

Estére járt már, mire elköszöntünk. Hajnalban fényképet kaptam a helyi boltosoktól. István bácsi talicskával ment bevásárolni. Lisztet, cukrot, kolbászt vett és mindenkinek megmutatta új kabátját.

Ám kaptam még egy fényképet is! István bácsi munkájáról, a gyufaszálakból felépített cipőjéről, amelyet gyermekeknek készített, mások szórakoztatására. Ma reggel beszéltem Nagybaracska első emberével, Bögi István Andrással. A mélyen megrendült polgármester azt mondta, hogy István bácsinak az a végakarata, hogy a műalkotása rászoruló embereket segítsen, ezért megkérte a polgármestert, hogy találja meg a módját egy jótékonysági árverésnek! És, hogy könnyeim ne apadhassanak el, István bácsi engem említett lebonyolítóként, mert azt mondta a polgármesternek, hogy bennem bízik♥️

Hát, ilyen JÓSZÍVŰ SZEGÉNYEMBER Földön túli csodája, s hiszem, hogy ez az a történet, amelyet sokaknak meg kellene ismernie. Történet arról, hogy nem a ruha teszi az embert, hogy nem a szegénység foka vagy a pénz mennyisége határozza meg az emberi jóságot. Amíg élek, ez is bennem marad. Egy jószívű szegényembertől tanultam, 2015 harmadik havában, amikor rügybe pattannak a fák, amikor virágzik a természet…

Isten nyugosztaljon, Drága István Bácsi!♥️

Barátsággal: Tvrtko”

Hirdetés

Hozzászólások: