Kína 3000 kilométeres zöld projektje – Ezért ültetnek milliárdnyi fát a sivatag szélén

Elkészült a „kínai zöld fal”

Kína 1978-ban indította el a „Great Green Wall” néven emlegetett, hivatalosan Three-North Shelter Forest Program (magyarul gyakran: Három Észak erdővédelmi/szélfogó erdősáv program) nevű országos erdősítési kezdeményezést. A cél az, hogy az északi, északkeleti és északnyugati régiókban lassítsák a sivatagosodást, mérsékeljék a szél- és homokkárokat, és csökkentsék a tavaszi homokviharok gyakoriságát, különösen a nagyvárosok felé sodródó por miatt.

A program léptéke rendkívüli: a gyakran idézett összesítések szerint 1978 óta több mint 66 milliárd fát ültettek, és a tervek 2050-ig folytatnák a bővítést (egyes összefoglalók 100 milliárd körüli összcélt említenek). A „zöld falat” nem egyetlen összefüggő erdőként kell elképzelni, hanem szélfogó erdősávok, erdőfoltok, cserjések és egyéb, talajvédelmet adó növényzeti megoldások hálózataként.

A „fal” tervezett kiterjedésére több szám is forog a nyilvános forrásokban: gyakran szerepel egy kb. 4500 kilométer hosszú (2 800 mérföld) erdősáv-elképzelés, amely a sivatagosodással leginkább érintett övezeteket fogná meg. A program földrajzi fókusza a „három északi” térség, ahol az aszály, a talajerózió és a szélerózió együtt különösen nagy kockázatot jelent.

Az eredményekről a kínai állami közlések és több nemzetközi összefoglaló is jelentős előrelépéseket említ: például azt, hogy több tízmillió hektáron történt erdősítés, és Kína teljes erdőborítottsága hosszú távon emelkedett (több forrás 25% feletti szintről ír a 2020-as évek elején). 2024 végén a kínai állami média egy újabb mérföldkövet is kommunikált: elkészült egy körülbelül 3000 kilométeres „zöld öv” a Taklamakán-sivatag körül Hszincsiangban, ami a nagyobb sivatagellenes csomag részeként értelmezhető.

A program hatásának megítélése ugyanakkor megosztó. A kritikus pontok között rendszeresen felmerül a vízhiány: sok célterület félsivatagos, ahol a fásításnál a túlélési arány és a vízigény kulcskérdés. Emellett több beszámoló említi, hogy egyes időszakokban az ültetések nagy része kevés fajra támaszkodott (monokultúra-jelleg), ami sérülékennyé teheti az állományt kártevőkkel, betegségekkel és szélsőséges időjárással szemben; példaként gyakran hozzák a poplar (nyárfa) ültetvényeket érintő, nagy veszteségekről szóló eseteket is.

A hatásvizsgálatok között találni olyan, nagyobb idősávot áttekintő kutatási összegzéseket is, amelyek javulást jeleznek a szél- és homokkárok, illetve a talajerózió alakulásában, és többféle ökoszisztéma-szolgáltatást (például szénmegkötést) is számszerűsítenek. Ezek a munkák ugyanakkor általában azt is jelzik, hogy a hatás térben és időben egyenetlen, és erősen függ a fajválasztástól, a helyi vízviszonyoktól, valamint attól, hogy erdő helyett hol célszerűbb inkább cserjés, gyeptakaró vagy más talajvédő megoldás.

Nemzetközi szervezeti összefoglalók a program társadalmi-gazdasági oldalát is kiemelik: több térségben az erdősítéshez kapcsolódóan megjelentek erdőgazdálkodási és gyümölcstermesztési megélhetési formák, illetve a por- és homokterhelés csökkentése a települési életminőséget is érintheti.

A „kínai zöld fal” tehát egyszerre ökológiai helyreállítási kísérlet, infrastruktúra-jellegű tájhasználati beavatkozás és hosszú távú állami program, amelynek eredményei részben látványosak (különösen egyes sivatagi peremterületeken), ugyanakkor a módszerek és a fenntarthatóság körül továbbra is vannak szakmai viták – főleg a vízkorlátok és a fajösszetétel miatt.