Kulka János őszintén vallott: Azok, akiknek régen segítettem, akiket támogattam, ahol jótékonyságból fölléptem, mind elfelejtettek

Kulka János a Nők Lapja legújabb számában nyitott szívet és lelket, miközben megosztotta gondolatait egészségi állapotáról, elvesztett barátjáról és a művészeti pályán eltöltött éveiről.

“Nem változott az állapotom. Elfáradtam. Beteg vagyok, állandó fáradtságot érzek,” – vallotta be a színész, akinek a fizikai problémáin túl a közelmúltban elveszített jó barátja, Lang Györgyi halála is nagyon megviselte. “Györgyi tele volt életigenléssel. Egyenes volt, kimondta, amit gondolt, egyszerre volt erőszakos és vicces nő. Nagyon szerettem.”

Sajnos azonban a művész úgy érzi, hogy sokan elfelejtették. Azok az emberek, akiknek korábban segített vagy támogatta, most távol tartják magukat tőle:

“Elkoptak. Elfelejtettek. Ahogy én elfelejtettem a betegség miatt az angolt, a franciát, a verseket, a címeket, mindent. Ők engem. Azok, akiknek régen segítettem, akiket támogattam, ahol jótékonyságból fölléptem, mind elfelejtettek. Számukra nem vagyok. Szégyellem magam… Kováts Adél néha fölhív. Olyankor örülök. Csákányi Eszter, ő rendszeresen. Vele sokat beszélgetek. Tájékozott, okos, hisztis, szomorú, vicces, nagyon jó ember, igazi barát! A falakon kívül durva a világ. Aki az utcán kedves volt, most elfordul. Nem köszönnek rám, mint régen. Rossz ez. Változott a világ. Durvák az emberek. Talán félnek. Sok a baj. Háború. Infláció. Máskor beszólnak. Olyankor mosolygok, és megyek tovább. Szörnyű! És én ebben a világban még sokkal rosszabbul érzem magam.”

A művész napjai jelenleg elég egyhangúak: “Üresek a napok. Sétálok Bercivel, híreket olvasok, teniszt nézek, és csak úgy nézek magam elé.” A korábbi hobbijait, mint a festést, már nem űzi, és sajnos kertje sincs többé.

Kulka arról is beszélt, mennyire büszke volt a művészeti pályájára. “Hogy talán jó színész voltam. Hogy szépen énekeltem.” És bár félelmei és szorongásai voltak, amelyek közül a legnagyobb a szöveg elfelejtése volt, soha nem bakizott a színpadon.

A színész egy mélyreható pillantást is vetett a halállal való szembenézésre, és arra a hitre, amely a túlvilágot illeti. “Tudom! Láttam hét éve áprilisban egy keddi napon. Jó volt. Nem félek.”

Kulka János szívszorító őszinteséggel ad betekintést abba, milyen egy művész élete a reflektorfény után, akinek testi és lelki kihívásokkal kell megküzdenie, de aki továbbra is erős marad és hisz a jövőben.