Meghalt Bence. A saját édesapja ölte meg őt. Az orvos talált egy cédulát a kezében… Ha ön is szülő, feltétlenül olvassa el!

Ez egy kisfiú története, akinek óriási szíve volt. Ezt mindenkinek el kell olvasnia.

Ez Bence története, de valójában nem csak az övé. Sok millió gyermek van a világon, akik ugyanilyen rémálomban élnek.

Bár Bence története csak kitalált történet, de a sorsa mégis szívszorító. Az ilyen fajta dolgokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem szabad elfelejtenünk Bencét.

Bencének hívnak, 7 éves vagyok. Szeretem édesanyámat és édesapámat, de nagyon félek tőlük. Gyakran megvernek és nem értem, hogy miért.

Reggel, miután felébredtem elmentem az iskolába. Jó tanuló vagyok és a tanárok is kedvelnek engem.

Szeretem az osztálytársaimat, bár nincsenek barátaim. Ezért a szünetekben általában az osztályteremben maradok. Senki sem akar velem játszani.

Próbáltam összebarátkozni más gyerekekkel, de félrelöktek és csúnyának neveztek.

Mindig kinevetnek, mert mindig ugyanazt a régi farmert, pólót és szakadt cipőt viselem.

Egyszer az órák után bementem az öltözőbe, elloptam egy kabátot, ami már régóta gazdátlanul lógott a fogason. Senki sem kereste. Majd így felöltözve mentem haza a hóviharban.

Reszkettem a hidegben, nagyon nehezen haladtam a szembeszélben. Egyszer csak meglöktek hátulról, és arccal egy hókupacba csapódtam. Aztán ezt hallottam:

Téged mindenki utál! Nyomorék!

Hátba és gyomorba vágtak, majd elfutottak, miután a hóba löktek.

Elsírtam magam. Nem azért, mert fájt és rosszul éreztem magam, hanem azért mert nem volt egy barátom sem, pedig én az összes osztálytársamat szerettem.

Amikor hazaértem, anyám felállt, és megragadta a hajam.

Merre csavarogtál? Miért koszos és vizes mindened? Francos kölyök! Nem kapsz vacsorát, menj a szobádba és maradj is ott.

Szó nélkül bementem a szobámba és nem jöttem ki reggelig, bár éhes voltam és nagyon átfáztam.

A jegyeim egyre rosszabbak lettek, és amikor ezt elmondták az édesapámnak, ő nagyon megvert. Egyszer annyira megvert, hogy a mutatóujjam lebénult. A mai napig nem működik és az osztálytársaim is kinevettek miatta.

Később pedig nagyon erős fájdalmat éreztem a mellkasomban.

Apámat és anyámat nem érdekelte. Esténként az ágyban fekve egy dologról gondolkoztam. Arról álmodoztam bárcsak elmúlna ez a fájdalom, mert nem akartam, hogy apu és anyu haragudjanak rám. Én nagyon szeretem őket, ez az igazság.

Másnap az iskolában azt kérték, hogy rajzoljuk le, hogy mire vágyunk. A többiek autót, rakétát és szép babákat rajzoltak. De én nem.

Nem azért, mert én nem szeretem ezeket, hanem azért mert én leginkább egy szerető apáról és anyáról álmodtam. Ezért én egy családot rajzoltam: apát, anyát és egy fiút.

A többiek játszottak és mindenki boldog volt. Miközben rajzoltam, halkan sírtam. Nagyon szerettem volna olyan apát és anyát, akik szeretnek engem.

Amikor megmutattam a rajzomat, az osztályban mindenki csak nevetett.

Kimentem a táblához és azt mondtam:

Az én álmom a család!

Még hangosabban nevettek a többiek. Sírva azt mondtam:

Kérlek bennetek, ne nevessetek rajtam, nekem tényleg ez az álmom!

Lehet fizikailag bántani, lehet engem utálni, de kérlek bennetek ne nevessetek ki engem, kérlek titeket!

Én azt szeretném, hogy nekem is olyan szüleim legyenek, mint nektek, akik átölelnek, együtt nevetnek velem, akik értem jönnek az iskolába és örülnek, ha látnak. Tudom, hogy nem vagyok szép és gyenge vagyok, és tudom, hogy béna az ujjam, de arra kérlek titeket, ne nevessetek rajtam.

A tanárnő megpróbálta letörölni a könnyeimet. Azt hiszem, néhány gyerek megértett, de sokan továbbra is nevettek rajtam.

Miután kiosztották a dolgozatokat, rögtön láttam, hogy rosszul sikerült. Azonnal tudtam, hogy édesanyám nagyon dühös lesz.

Féltem hazamenni, de máshová nem mehettem. Próbáltam a lehető legkésőbb hazaérni.

Anyám dührohamot kapott. Megragadott és földhöz vágott, még a székbe is bevertem a lábam.

Majd kétszer fejbevágott. Elterültem, nem tudtam felállni. Mindenem nagyon fájt. Anyám otthagyott engem fekve a padlón.

Kicsivel később bejött, mondta, hogy tegyek rendet, mert ha nem akkor apám megver, amikor hazajön.

Könyörögtem anyámnak, hogy ne mondjon semmit apámnak, ekkor láttam meg őt, hogy már ott áll az ajtóban.

Amikor anyám elmondta a dolgozat eredményét, felemelt, megrázott és pofon vágott.

Többre már nem emlékszem. A kórházban tértem magamhoz. Ránéztem a kezeimre, de nem éreztem az ujjaimat.

Kinéztem az ablakon és elsírtam magam.

Az utcán a szülök a gyerekeikkel labdával játszottak és ölelgették egymást.

Tudják-e, hogy miért sírtam?

Azért, mert nem ismertem az anyai ölelést. Szüleim engem csak vernek, ennek ellenére én mégis szeretem őket. Mindig is igyekeztem, jó tanuló voltam, de ők mindig elégedetlenek voltak velem.

Amikor véletlenül kiöntöttem a teát, még azért is megvertek.

Megint fájdalmat éreztem a mellkasomban. Szóltam anyámnak, de ő nem is foglalkozott velem.

Amíg a kórházban voltam, soha senki sem látogatott meg.

Az orvos mindig azzal bíztatott, hogy holnap biztosan bejönnek a szüleim, de ők sohasem jöttek be. Csak vártam, de senki sem jött be. Ennek ellenére én mégis szeretem a szüleimet.

Két nap múlva Bence belehalt a sérüléseibe. Egy nehezen olvasható papírcetlit talált az orvos a gyermek kezében.

„Kedves anya és apa! Sajnálom, hogy csúnya, visszataszító és buta vagyok. Nem akartalak titeket megbántani. Én csak azt szerettem volna, ha anyu átölelne, és azt mondaná, hogy szeret engem. Apu én csak veled szerettem volna játszani, kézen fogva veled sétálni, vagy az is jó lett volna, ha énekelsz nekem. Tudom, hogy szégyelltek engem. És soha sem leszek olyan, mint amilyennek szeretnétek.”

Ezt követően állt meg Bence szíve.

Nem tudom, hogy ez a történet igaz, vagy sem, de ettől függetlenül nagyon fontos!

Minden gyermek megérdemli a szeretetet. De nap mint nap valahol mindig bántalmazzák a gyermekeket. Különböző országokban, városokban és iskolákban.

Az otthonnak biztonságosnak és erőszakmentesnek kell lennie a gyermekek számára. A gyermekeknek szeretetre, gyengédségre és intimitásra van szükségük, és néha egy ölelés sokkal többet jelent nekik, mintsem gondolnánk.

Kérjük, ossza meg ezt a történetet! Ne felejtsük el, hogy a gyermekeknek szükségünk van a szeretetünkre és a gondoskodásunkra!

FOTÓ:ILLUSZTRÁCIÓ