Nehéz kezek és lábak nélkül élni, de még nehezebb, ha az ember nem érzi a szeretet erejét – Nick Vujicic

Nick Vujicic: “Amikor a kisfiam sír, nem tudom átölelni. Ilyenkor ő jön engem átölelni!”
Nick Vujicic nem csak egy nagyszerű ember, ennél jóval több. Nick Vujicic 1982-ben született az ausztráliai Melbourne-ben, végtagok nélkül, sem kezekkel, sem lábbakkal nem rendelkezik. Ennek ellenére Nick jelenleg a világ egyik legismertebb motivációs trénere, szónoka. A szülei azonban mindig ott voltak mellette és erősítették az önbizalmát, így Nick-ben a remény sosem halt meg.

– Nehéz kezek és lábak nélkül élni, de még nehezebb, ha az ember nem érzi a szeretet erejét, magányos, és még úgy érzi, hogy a remény is elhagyta. Ennek ellenére mindig erősnek kell lennünk, bármilyen betegek is legyünk, bármilyen problémával is küzdjünk. Egyszer egy férfi odajött hozzám, és megkérdezte, hogy mi történt velem. Én azt feleltem, hogy a dohányzás áldozatává váltam. Az életben sosem szabad megengedni, hogy kivesszen belőlünk a humorérzék – mesélte Nick.
– Mikor kicsi voltam, nem szerettem magam, az életemnek semmi értelmét nem láttam. Más gyerekek kikacagtak, én meg közben azon gondolkoztam, hogy sosem fogok majd megházasodni. Ma már a feleségemmel élek 4 éve, és két kisfiam született. Nem cserélném el semmire a jelenlegi életemet. Ugyan korábban kételkedtem, hogy egy nap lesz feleségem, de ma már itt van velem, és mindig ott lesz a szívemben – közölte Nick.
– Amikor a kisfiam sír, nem tudom átölelni. Ilyenkor ő jön engem átölelni! – tette hozzá Nick.

Nick 10 éves korában öngyilkos akart lenni, mert úgy érezte, hogy az életének nincs értelme.

– Ma már tudom hogy ha akkor megteszem, ma nem ismerném a feleségem, nem lennének gyerekeim – mondta.

Nick szerint akkor bátor igazán valaki, ha úgy cselekszik, hogy közben van benne félelem.

– Ma is születnek olyan gyerekek, mint én. Az egyik előadásom alkalmával egyszer egy apuka felállt a székéből, majd feltartotta a gyereket, aki pont olyan volt, mint én: nem voltak végtagjai. Arra kértem, hogy hozza fel a színpadra. Miközben ránéztem a 19 hónapos babára, ő rám mosolygott, én meg vissza mosolyogtam, a közönség meg sírni kezdett. Mindig hálásnak kell lennünk az életért, az álmainkért. Én mindig arról álmodtam, hogy szónok leszek, de a szüleim a könyvelési pálya felé irányítottak, így végül könyvelő lettem, de ezzel párhuzamosan szónoknak is tanultam, nem adva fel az álmom. 52 iskolát hívtam fel, hogy tarthatnék-e előadást, de mind az 52 helyről nemleges választ kaptam, viszont az 53. próbálkozás bejött. Ha kétsébeesett vagy, ne feledd, hogy a remény mindig él, és végül meg tudod valósítani az álmaidat – véli Nick. – filantropikum.com