Ötvenkét éves múltam. Mindenki nagyon csinos negyvenesnek néz. Adok magamra, eszem is van, mégis egyedül élek. Nagyon szeretnék már egy rendes férfit magam mellé…
Hirdetés
Ötvenkét éves múltam. Mindenki nagyon csinos negyvenesnek néz. Adok magamra, eszem is van, mégis egyedül élek.
Nagyon szeretnék már egy rendes férfit magam mellé. Mindig hittem abban, hogy rám is vár a nagy szerelem, de lassan kezdem elveszíteni minden korábbi reményemet.
Húszévesen mentem férjhez, de hat évvel később elhagyott a férjem egy másik nőért. A kislányunk alig két éves volt akkor. Viszonylag gyorsan találtam társat, de ebből a kapcsolatból még hamarabb elillant a szenvedély: kiderült, hogy egyáltalán nem illünk össze. A harmincas éveimben újra férjhez mentem. Egy orvoshoz, aki megfelelő szellemi társnak tűnt.
Hirdetés
Sokat utaztunk, koncertekre jártunk, bérletünk volt az operába, faltuk a könyveket. De az ágyban valahogy nem volt jó együtt. Elfogadtam a helyzetet, bár nagyon szerelmes sosem voltam. Akkor meg már a csendes boldogság tökéletesen elegendő volt számomra. De sajnos egy nap kiderült, a férjemnek szeretői vannak. Nem is egy: a kórházban kimondottan rettegik a nővérek. Nehéz elhinni, de állítólag még a terhes nők is panaszkodtak, hogy „tapizza” őket az ultrahangvizsgálat közben. Persze én tudtam meg ezeket a kórházi a pletykákat utoljára. A férjem tagadott, aztán néhány dolgot beismert – és ez épp elég volt ahhoz, hogy ne akarjak vele élni többé.
Fotó: illusztráció
Forrás: blikkruzs.blikk.hu
Hirdetés